9. fejezet - A hallgatás ára

 Meghoztam a következő részt is! Igaz, este tudtam csak, mert egészen eddig nem voltam itthon, de igyekeztem befejezni azt, amit elkezdtem és amit megígértem. Jó olvasást kívánok: K. :)

 Mikorra úgy döntöttem elegem van ebből az egészből és hogy nem bírom tovább, berontottam azon az ajtón, ahol Mitch-et is láttam bemenni. Tyler-t kerestem, hogy adjon valami magyarázatot ezzel az egésszel kapcsolatban. 

  -  Mit csináljunk vele? - tisztán hallottam Mitch kétségbeesett kérdését. 

  -  Egyenlőre hagyjuk, hogy beilleszkedjen és csak utána mondjuk el neki az igazat. - éreztem, hogy rólam van szó, ezért füleltem hátha még többet megtudhatok. 

  -  El kéne mondani neki, kik voltak a szülei. Legalább ezt meséljük el!

  -  Már százszor mondtam, még nem áll készen rá. - Tyler hangja egyre idegesebbnek tűnt. - Mégis hogyan mondjuk el neki azt, hogy a szüleit megölték? Hogy ő az utolsó a családjában és talán a tiszta vérűek közül? Ez hatalmas felelősség és még azt sem tudja, hogyan kezelje a farkast! Vagy azt hogy vadásznak rá? 

 Nem tudtam tovább csendben hallgatni. Nem volt hozzá erőm, hogy itt gubbasszak és hallgassam ahogyan arról beszélgetnek, mit szabad elárulniuk és mit nem. A szüleim említésére a seb, amiről már azt hittem valamelyest begyógyult, egyre nagyobb lett. Ha azt hihettem, hogy ezt bármennyire is könnyebb lesz elviselnem, hát akkor tévedtem, mert csak rontott a helyzeten amit hallottam. Rajtam kívül mindenki tudta, ki vagyok csak én nem. Előlem rejtegetik azt, ami hozzám tartozik. A felgyülemlett düh, ami kezdett a felszínre törni bennem egyre nagyobb lett, mire észrevettem mit teszek már két szempár nézett velem szembe. 

  -  Mindenki tudja mi történt csak én nem? És mégis mikor akartátok elmondani? Megtudhatnám? - állkapcsom megfeszült és már éreztem ahogy a csontjaim bizseregnek. Alig bírtam visszatartani az átváltozást. 

  -  Emily, higgadj le kérlek! Mindent elmondunk, amit csak tudni szeretnél, idővel.. 

  -  Idővel? Idővel? - Mind a ketten engem néztek és Mitch megszólalni sem tudott. - Még hogy idővel! - a körmeim kezdtek meghosszabbodni és éreztem mindent, bár nem voltam még farkas. A szemem alig észrevehetően viszketett amiből sejtettem a szürke színre váltott. 

  -  Higgadj le, Emily! Még nem állsz készen... 

  -  És mégis mikor állok készen, Tyler? Majd ha az egész életemet ebben a te kis családodban fogom eltölteni? - láttam rajta, hogy van igazság abban, amit mondok. - Mert akkor ne számíts rá! - félig morgásként hatott amit mondtam. 

 Egyikről a másikra néztem és úgy éreztem elnyel a föld. Mintha egy szakadékba zuhannék. Hátrálni kezdtem majd siettem minél előbb kiérni a házból. A verandán már átváltoztam és farkasként ugrottam le onnan. Mindenki engem nézett és nem értették mi történt. Mögöttem Tyler és Mitch próbált megállítani, de nem értek utol. Csak futottam. 

 Az elkövetkező hetet a szüleim után kutatva töltöttem. Először a neten kutattam majd egyre gyakrabban meglátogattam a könyvtárat is. Minden egyes perccel közelebb éreztem őket magamhoz. Voltak olyan dolgok, amiket nem értettem a halálukkal kapcsolatban, de ezeket senkitől nem kérdezhettem meg.
 Egyik délután, amikor a könyvtár ablakából néztem ahogy az emberek mit sem tudva a másik világról fesztelenül beszélgettek, nevetgéltek és olykor veszekedtek egy ismeretlen férfi egy dobozt rakott elém. Nem szólt semmit. Amikor már felfogtam, mi is történt már nem kérdezhettem meg tőle, mi történt.
 A dobozt egy nagy borítékba csomagolták és egy üzenetet hagytak benne, amin a következő sorok álltak:

Egy különleges személynek egy különleges hódolótól! Találd meg amit keresel! X.

  A dobozban egy nyaklánc volt. Egy nyaklánc volt egy farkas alakú medállal a közepén. Tudtam, hogy a szüleimé volt, nem kellett külön figyelmeztetni rá bár azt nem értettem, hogy került ez az ismeretlen idegen kezeibe. Nem is akartam vele foglalkozni csak azt reméltem közelebb visz az igazsághoz.