Itt is van a 7. fejezet is. Jó olvasást: K. :)
- Mondjátok, hogy ez nem igaz! - egyikről a másikra néztem. - Csak mondjátok az isten szerelmére! - a szívem vad ritmusba kezdett és szaporábban vettem a levegőt.
- Sajnos ez az igazság. - apu lesütött szeme elárulta, megbánták már, hogy nem mondák el nekem az igazat. Ettől függetlenül még nem fogok megbocsájtani nekik ilyen könnyen.
- És mikor akartátok elmondani nekem? - anya egy aktát emelt fel és kérte, hogy olvassak bele. - Ez minden, amit mondani tudtok?
- Kérlek, ne haragudj ránk! Csak azt akartuk, hogy teljes életet élj és ne kelljen azon gondolkodnod, kik voltak a szüleid.
- Talán jobb lett volna tudnom, nem gondoljátok? - a hangomba fenyegetés vegyült. - És mért pont most mondtátok el? Mért pont most és mi volt ezzel a célotok? - Erre már nem válaszoltak.
Dühödten sétáltam fel s alá a konyhában amíg nem csengettek. Kikaptam az aktát anyu kezéből és feltéptem az ajtót. Nem érdekelt, ki van az ajtóban. nem érdekelt, hogy utánam kiabálnak, valahogy le kellett vezetnem a feszültséget. Sárga mappával a kezemben elsétáltam az erdőbe és egyenesen az elhagyott házhoz mentem. Valami nem stimmel ezzel az egésszel és nem ismerek olyant, aki el tudná mondani nekem az igazat.
Leültem a verandára és magamat ringattam bízva abban, hogy képes leszek kinyitni az igazi életemről szóló sárga, rendőrségi aktát. Beletelt egy kis időbe, amíg összeszedtem magam és a kezeimbe fogtam azt a tárgyat, ami az életem eddig szépnek hitt részét elhomályosította és egy pillanat alatt romba döntötte azt. Elképesztő, mire nem képes egy ilyen kaliberű titok.
- Emily? - Mitch hangjára körbenéztem, de utána rögtön folytattam a képek tanulmányozását és a jelentések olvasását. A könnyek gyűltek a szememben és a fájdalmam egyre csak nőtt, nem tudtam semmit sem tenni ellene. - Mi van abban a mappában?
- Az életem. - rövid választ tudtam csak kinyögni, mert a következő percben kitört belőlem a zokogás.
- Css... minden rendben lesz... ne sírj, kérlek! - összegörnyedtem kicsit és éreztem, hogy egy kéz magához húz és átölel. Féltve őrzött kincsként bánt velem az a személy, akit nem is ismertem nagyon. Hagyta, hogy kisírjam magam, hogy megnyugodjak kicsit.
- Hogy tehették ezt velem? Mindig... mindig szerettem őket és ezt... - befejezni sem tudtam, annyira mart legbelül a fájdalom. Olyan volt, mintha elvesztettem volna egy részt a szívemből. Egy kis részt ténylegesen kiöltek belőle, ezt már nem tagadhattam.
- Megnézhetem? - bökött a mappa felé. Én átnyújtottam és figyelmesen tanulmányozni kezdte. Miután végzett kérdő tekintettel emelte rám a szemét. - Mit mondtak a szüleid?
- Azt, hogy nem az ő lányuk vagyok. Csak befogadtak és egész életemben hazudtak nekem. - az emlékbe még most is beleremegek.
A felgyülemlett rossz dolgoktól a bőröm viszketni kezdett. A szemem égett és a torkom kiszáradt. Ujjaimat annyira összeszorítottam, hogy már a tenyerembe vájtak. Apró kis félholdakból vér fakadt elő. Próbáltam nyugtatgatni magam, de alig sikerült. Állkapcsom összeszorítottam és néztem az elém táruló fákat, bokrokat és mindent, ami a látókörömbe került. Éreztem a szelet, éreztem minden illatot még Mitch pézsma illata sem kerülte el a figyelmemet.
Vágytam a szabadságra. Arra vágytam, hogy mindez elmúljon, hogy minden olyan legyen, mint amilyen régen volt. Mélyen legbelül megmozdult valami. Felszínre akart törni és én engedtem. Mintha egy ösztön lenne, olyan, amit az ember kisgyermek kora óta tud. Olyan volt, mint nyelni vagy mint pislogni - és éppen olyan gyorsan is történt. Az egyik pillanatban még négy lábon állok a másikban pedig négyen.
Hallok minden egyes neszt, látok mindent és érzek minden egyes szagot. Követni tudom az illatfoszlányokat és úgy érzem bármit meg tudok tenni. Mitch szavait már nem értem, de nem is érdekel, amit mond. Minden egyes lépést olyan könnyen teszek, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne négy lábon közlekedni. Élvezem, ami hatalmába kerít. Fáradhatatlannak és erősnek érzem magam.
Olyan gyorsan futok, amilyen gyorsan csak tudok. Áldozatot keresek, olyant, akit könnyen megszerezhetek. Nem számít ki vagy mi lesz. nem számít semmi csak az érzés és én. Én és a farkas, aki lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése