Meghoztam a következő fejezetet is, ami eddig a leghosszabb rész is egyben. Az első titokra most derül fény. Vajon hogy viseli majd Emily a megpróbáltatásokat?
Jó olvasgatást!
Puszi: Katherine.
Mitch-be kapaszkodva egész kellemes volt hazamenni - még talán túl jó is. Az erdő illata lengett körbe minket, de éreztem az ő illatát, azt az izzadság és szappan illatot, amihez egy kis pézsma is társult. Karommal átfogtam a nyakát és a fejemet a vállára hajtottam.
- Mindig ilyen lesz?
- Nem, Emily. Később majd fogod tudni irányítani, ezt megígérhetem. - baljóslatú volt a hangja és egy kis feszültséget is éreztem körülötte.
Erre a mondatra megnyugodtam kicsit és hagytam, hogy csendben hazaérjünk. Nem szerettem volna tovább az erdőben maradni.
Mindennél jobban vágytam a jó meleg ágyra és egy forró zuhanyra. Annyira kimerült voltam, hogy még a szememet is lusta voltam kinyitni. Csak szuszogtam és hallgattam a körülöttem lévőket, mit beszélnek. Nem kellett sokáig várnom, hogy észrevegyenek, mert az otthonunk, ami mindig is a nyugalom szigete volt most egy erősen őrzött diliházra emlékeztetett.
A szüleim fel-alá járkáltak és a telefonon lógtak. Elena a tv előtti fotelban idegeskedett térdeit szorongatva. Mikor Mitch megszólalt mindenki rám emelte a szemét és hozzám rohant. Nem vágytam ekkora figyelemre.
- Hol voltál? Mi történt? - kérdezték anyuék szinkronban. - Nem esett bajod? - néha már az volt a benyomásom, túlzottan is féltenek.
- Minden rendben, csak kimerült vagyok. - megpaskoltam Mitch vállát és a fülébe suttogtam. - Köszönök mindent. - félmosoly jelent meg az arcomon mire Elena tesója édes kis puszit nyomott a homlokomra.
- Nem kell megköszönnöd. - A következő percekben az álmosság kerülgetett és már nem tudtam kivenni rendesen a körülöttem zajló eseményeket, csak részletek hatoltak el a tudatomig, arra viszont emlékszek, hogy a pézsmaillat végig velem volt és felvitt a szobámba az ágyba. - Aludj szépen, majd még beszélünk. - Közel hajolt hozzám és megsimogatta az arcom. Én csak hümmögni tudtam és a következő pillanatban már mélyen aludtam.
A reggeli napfény szobám minden egyes részét bevilágította. A fejem még kicsit kóválygott, de minden más elmúlt. Úgy sejtettem, szerda lehet, mert a tegnapból csak a reggelre emlékszek foszlányokban.
Az ágy szélére evickéltem és a fejemet fogtam. Vajon mi fog történni velem? Még azt sem sikerült felfognom, mi történt velem nemhogy azt, mi fog. Ezekkel a gondolatokkal indultam el a fürdőbe megengedni a vizet zuhanyzáshoz.
Miután már tisztának éreztem magam, megtörölköztem és magamra csavartam a törölközőt. A hajam megszárítottam és visszamentem a szobámba felöltözni. Az órám 9:14-et mutatott, amiből tudtam, már rég elkéstem a suliból, így nem kellett sietnem.
A mai napra valami könnyű ruhát kaptam magamra. Egy farmer sort egy kék toppal. Összefogtam a hajamat és elindultam a konyhába, ahol anyuék egy köteg rendőrségi aktát bújtak. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, de nem szóltam egy szót sem a papírokat illetően.
- Jó reggelt! - köszöntem.
- Drágám, már a reggel rég elmúlt. - apu próbálta feldobni a hangulatot nem sok sikerrel. - Kérsz reggelit? - faggatott. Én bólintottam és leültem anyuval szembe. Egészen addig nem szólt senki semmit, amíg a reggeli müzlim meg nem ettem és nem pakoltam el magam után a tányérokat.
- Kicsim, el kell mondanunk valamit. - anyu hangja a lehető legkomolyabban csengett. Nem sokszor láttam ilyennek, de akkor meg volt rá az oka. - Kérlek, hallgass végig és ne haragudj ránk. - Apura nézett és várta a beleegyezését mire ő alig észrevehetően bólintott. - Nem mi vagyunk a vér szerinti szüleid, drágám. - sóhajtott egyet anyu és folytatta. Örökbe fogadtunk.
Miután kimondta az utolsó szót is az egész világ összeomlott bennem. Olyan volt, mintha egy szakadékba zuhantam volna ahonnan nincs visszaút. Minden amit eddig hittem, minden amit tudtam hirtelen eltűnt és helyette megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmába. Az egész életem megváltozik ettől a pillanattól érzem, de a legrosszabb az volt, hogy egészen idáig olyan személyek hazudtak nekem, akiket tiszta szívemből szerettem.
- Nem, ez nem... lehet... igaz! - hitetlenkedve ejtettem ki ezeket a szavakat. - Ugye nem igaz? Ugye ez csak egy vicc?
Mikor rájuk néztem, láttam, hogy nem hazudnak. Igazat mondtak, ebben nem kételkedhettem. De mért pont most mondták el nekem és mik a céljaik? Egyáltalán bízhatok bennük még vagy ez a fordulat más vizekre sodorja majd a kapcsolatunkat, olyanokra amiket még magam sem ismerek?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése