Nem vettem észre, mikor jött vissza Elena bátyja, csak azt éreztem, hogy valaki fogja a hátam és simogatja lassan, ritmikusan. Jól esett ezt be kell vallanom, de megvolt az árnyoldala is, mint például, hogy idegesített honnan tudja mi történik velem. Biztosan jobban tudja, mint én magam. Biztosan.
A fejem lüktetett és a vérem mintha gyorsabban száguldozna az ereimben miközben az idő lassabban telt, ami miatt tovább tartott a fájdalmam is. Már üvöltöttem a fájdalomtól, de az üvöltésem idegenként hatott - félig emberi sikoly, félig valami állati, ami megijesztett. Egy ideig csak fekete foltokat láttam. Olyannak tűnt akkor a világ, mintha valami fekete függönyt húznának az egészre.
Végtelennek tűnő percek vagy talán órák után végre hozzászoktam a színekhez, amik most a fekete-fehér környezetemben festették be a szobát. Leginkább barna árnyalatok voltak.
Már nem éreztem fájdalmat. Már nem éreztem azt a lüktetést a fejemben - amiért hálás is voltam. Mindaddig nem tudtam mi változott meg, míg meg nem mozdultam. Ösztönösen mozogtam, de nem értettem, miért így. Mintha minden alacsonyabb lenne - és valóban minden az is volt. A hatalmas, beporosodott tükrökhöz mentem és amit először megláttam az a két szürke szem volt. Saját magam fürkésztem és azt a sötét bundát láttam, amit álmomban is. "Ez mind te vagy. Te vagy!"
Már megértettem, mire célzott az az álom. Talán még magamnak sem vallottam be, de én lettem a farkas. Én lettem a farkas, akinek az arcán a vérnyomok lettek és ettől megrémültem - nem akartam gyilkossá válni. Nem akartam olyan lenni, mint az álmomban szereplő farkas.
Körbenéztem és egy másik farkast pillantottam meg a közelből. Egyenesen felém tartott. Egészen addig nem tudtam párhuzamot vonni, amíg a fejemben nem szólalt meg a hangja.
"Én vagyok az, Mitchael!" elképedve fogtam fel, mit is hallottam az előbb. A gondolataim egyre kuszábbak lettek. Mi ez az egész? Mi történt velem? És hogyan lehet ennek véget vetni?
Megráztam a fejem és amilyen gyorsan csak tudtam kisasszéztam a házból. Olyan erősnek ugyanakkor sebezhetőnek éreztem magam, mint egy ma született bárány. Ahogy a szemem kezdte megszokni a sötétséget ebben a fekete-fehérségben egyre gyorsabban futottam míg nem egy csapat másik farkasba botlottam.
"Ki vagy te? " Kérdezték szinte egyszerre. Mivel semmi kedvem nem volt a társalgáshoz elrohantam az erdőbe és nem érdekelt, hogy követnek-e vagy sem. Csak futottam a fák között és élveztem, ahogy a holdfény beáramlott egyes helyeken a fák gyökereihez. A hideg szél megnyugtatott és már nem érdekelt, mi fog történni velem. Tudtam, hogy a farkas, aki az álmaimban szerepelt megvéd.
Sziklákhoz érve nem tudtam visszafojtani egy vonítást. Annyira jólesett ugyanakkor odavonzotta a többi farkast. Összesen hárman voltak, de a középső valahogy mégis kiemelkedett a többi közül. Nem tudtam, mért. Hátrálni nem hátrálhattam csak imádkozni tudtam azért, hogy ne zuhanjak le a mélybe vagy hogy ne támadjanak rám.
"Ki vagy te?" Kérdezték újra.
"Emily Adams." Kiegyenesedtem és a fogaimat csikorgattam. Még egy kis morgás is kihallatszott.
"Emily? Én Alex vagyok, Alex Young." A focicsapat kapitánya? Egyre jobb a mai este.
Valami megváltozhatott körülöttünk, mert az ellenségeskedés nyomtalanul elillant. Helyette mintha megértést, sajnálatot éreztem volna. Nem akartam ezt érezni. Nem akartam itt a közelben maradni. Egyedül szerettem volna lenni és nem itt a szakadék szélén. Elindultam, hátha elállnak az utamból. Alexhez érve ránéztem és még csak gondolnom sem kellett arra, hogy álljon el az utamból. Akkor voltam igazán nyugodt csak, amikor az egyik eldugott kis helyhez baktattam és ott maradtam egészen addig, amíg hajnal nem lett.
Már nem éreztem fájdalmat. Már nem éreztem azt a lüktetést a fejemben - amiért hálás is voltam. Mindaddig nem tudtam mi változott meg, míg meg nem mozdultam. Ösztönösen mozogtam, de nem értettem, miért így. Mintha minden alacsonyabb lenne - és valóban minden az is volt. A hatalmas, beporosodott tükrökhöz mentem és amit először megláttam az a két szürke szem volt. Saját magam fürkésztem és azt a sötét bundát láttam, amit álmomban is. "Ez mind te vagy. Te vagy!"
Már megértettem, mire célzott az az álom. Talán még magamnak sem vallottam be, de én lettem a farkas. Én lettem a farkas, akinek az arcán a vérnyomok lettek és ettől megrémültem - nem akartam gyilkossá válni. Nem akartam olyan lenni, mint az álmomban szereplő farkas.
Körbenéztem és egy másik farkast pillantottam meg a közelből. Egyenesen felém tartott. Egészen addig nem tudtam párhuzamot vonni, amíg a fejemben nem szólalt meg a hangja.
"Én vagyok az, Mitchael!" elképedve fogtam fel, mit is hallottam az előbb. A gondolataim egyre kuszábbak lettek. Mi ez az egész? Mi történt velem? És hogyan lehet ennek véget vetni?
Megráztam a fejem és amilyen gyorsan csak tudtam kisasszéztam a házból. Olyan erősnek ugyanakkor sebezhetőnek éreztem magam, mint egy ma született bárány. Ahogy a szemem kezdte megszokni a sötétséget ebben a fekete-fehérségben egyre gyorsabban futottam míg nem egy csapat másik farkasba botlottam.
"Ki vagy te? " Kérdezték szinte egyszerre. Mivel semmi kedvem nem volt a társalgáshoz elrohantam az erdőbe és nem érdekelt, hogy követnek-e vagy sem. Csak futottam a fák között és élveztem, ahogy a holdfény beáramlott egyes helyeken a fák gyökereihez. A hideg szél megnyugtatott és már nem érdekelt, mi fog történni velem. Tudtam, hogy a farkas, aki az álmaimban szerepelt megvéd.
Sziklákhoz érve nem tudtam visszafojtani egy vonítást. Annyira jólesett ugyanakkor odavonzotta a többi farkast. Összesen hárman voltak, de a középső valahogy mégis kiemelkedett a többi közül. Nem tudtam, mért. Hátrálni nem hátrálhattam csak imádkozni tudtam azért, hogy ne zuhanjak le a mélybe vagy hogy ne támadjanak rám.
"Ki vagy te?" Kérdezték újra.
"Emily Adams." Kiegyenesedtem és a fogaimat csikorgattam. Még egy kis morgás is kihallatszott.
"Emily? Én Alex vagyok, Alex Young." A focicsapat kapitánya? Egyre jobb a mai este.
Valami megváltozhatott körülöttünk, mert az ellenségeskedés nyomtalanul elillant. Helyette mintha megértést, sajnálatot éreztem volna. Nem akartam ezt érezni. Nem akartam itt a közelben maradni. Egyedül szerettem volna lenni és nem itt a szakadék szélén. Elindultam, hátha elállnak az utamból. Alexhez érve ránéztem és még csak gondolnom sem kellett arra, hogy álljon el az utamból. Akkor voltam igazán nyugodt csak, amikor az egyik eldugott kis helyhez baktattam és ott maradtam egészen addig, amíg hajnal nem lett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése