Mivel ez a rész hosszabb lesz, mint ahogy sejtettem, 2 részre bontottam. :)
A szürke szemű farkas egyre közeledett felém. Óvatosan lépkedett és míg ő teljesen nyugodt volt, én egy kis idegességet éreztem, mit akar csinálni velem. Nem értettem, mért tűnt most annyira távolságtartónak. Eddig nem volt még ilyen. Eddig minden normális volt. Minden, ami a már-már furcsa és zavaros álomban normális lehet.
Mikor a farkas egy lépést tett felém én ugyanannyit hátráltam. Megállt majdnem a szívem, mikor egy fa a hátamnak ütközött. Az erdő talán leghatalmasabb fájába ütköztem és már nem tudtam hova menekülni. A szürke szemű közeledett. Kiállása emlékeztetett a ragadozókéra - hiszen ő az volt. Ragadozó, egy olyan állat, aki másik állatokat eszik és emberre is támad. Milyen ostoba voltam eddig.
Meglepetésemre a farkas nem támadott meg. Hosszan szagolgatott, ízlelgetett. Ami a következő pillanatban ledöbbentett nem volt más, mint hogy a gondolataiban olvastam - vagy ő olvasott az enyéimben. Nem tudom eldönteni.
"Ne félj tőlem, nem bántalak!" A szavai az agyamig hatoltak. "Ez mind te vagy. Te vagy!" Ezek a szavak megbabonáztak. Nem tudtam már mozdulni, a világ összemosódott és már csak a farkas maradt. Ő és én egyek lettünk.
Még mindig éreztem azt a bizsergést reggel, amit az álmomban is, miután a farkas közölte velem, hogy ez mind én vagyok. A szívem a torkomban dobogott és vér ízét éreztem a szájamban. Még az ágyban maradtam, mikor egy hangos sípszót hallottam, amitől a fejem fájni kezdett.
Hallottam, ahogy az autók közlekednek, ahogy az emberek beszélgetnek a városban, ami tőlünk nagyjából olyan 2-2,5 km-re van. Minden olyan hangos volt. Minden olyan eleven.
A suliban egész nap borzalmas fejfájással küszködtem. Minden egyes zaj, minden kis nesz hangosabb lett olyannyira, hogy már szinte kezdtem megszokni a hangos zajokat. A kezem remegni kezdett és a vér is megfagyott bennem attól, hogy a folyosókon, termekben, udvaron és mindenhol színeket láttam. Éreztem mások lelki állapotát és hallottam mit mondanak a tőlem több méterre álló diákok is.
Hálás voltam, mikor véget ért az iskola, de nem mentem haza. Nem akartam, hogy anyáék így lássanak, csak még jobban aggódnának így az elhagyott házhoz siettem, ahol nem is olyan régen felébredtem. Nem volt ott senki - vagy legalábbis nem vettem észre, mert a következő percben Mitchael jelent meg ugyanabban a ruhában és ugyanazzal a bukósisakkal meg táskával jelent meg a hóna alatt, mint amiben ma is volt. Mikor meglátott mindent letett az egyik padra és lassan közeledett felém.
- Mi a baj, Emily? - nem tudtam felelni, mert mikor próbáltam megszólalni, csak a kiszáradt számat éreztem csak. Mintha csak olvasott volna a fejemben. - Emily, mióta tart ez nálad? 1 hónapja? - nemleges választ adva ráztam a fejem. - 1 hete? - helyeseltem.
Mindketten egy helyben álltunk addig, amíg én a következő percben a fájdalomtól összegörnyedve nem feküdtem a padlón. Mindenem viszketett és meg mertem volna rá esküdni, hogy ez volt az, amit sejtettem. hogy ez volt az a rossz, amit megéreztem.
Meleg és erős karok szorítottak Mitch mellkasához, aki egyenesen a házba vitt be és lefektetett az egyik ágyra. Valami olyant mormolt, hogy ma telihold lesz és hogy itt fog maradni velem. Mikor kiment a cuccaimért írtam egy SMS-t anyunak, hogy Elenáéknál alszom majd megkértem a legjobb barátnőm, hogy falazzon nekem. Ő készségesen bele is ment ebbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése