Mint minden hétfő ez is egy átlagos napnak indult. Felkeltem és megreggeliztem, közben hallgattam ahogy a szüleim veszekednek a kora reggeli időjárás vagy éppen az elfogyott kakaó miatt. Mintha az egész világ megszűnne ezek nélkül. Én csak a szememet forgattam.
- Emily, minden rendben? - kérdezte apu.
- Persze, minden a legnagyobb rendben! - húztam el a mondatot, mire morcos képet vágott. Szokásos módon mindenki röhögött rajta.
Viszont a reggeli jókedvem hamar elszállt, amikor egy órával később az egész világ sötétbe fordult és szédültem - azt hiszem el is eshettem, mert az orvosi szobában kötöttem ki. Szédülés mellett viszont a fejem is iszonyatosan lüktetett. Akárhányszor a fejemhez kaptam éles fájdalom nyilallt a kezembe is. Fájt még megmozdulnom is. Idővel persze elmúlt a rohamom, de csak az erős fájdalomcsillapító beszedése után.
A kedd még ennél is rosszabb volt. Ebéd közben tört rám valami. Fájt a fejem és az egész ebédlő lüktetett a színektől és szagoktól. Olyan volt, mintha életre kelt volna a levegő - mozgott és folyton változott. A szemem kiszáradt és csak órákkal később hagyott alább, de teljesen nem múlt el.
- Minden rendben, Emy? - szerdán kérdezte tőlem Elena, a legjobb barátnőm, de akkor nem tudtam válaszolni. Kiszáradt a szám és az összes erőm elszállt. Olyan voltam, mint egy rongybaba: mintha a testem egy csőből lenne, amit a többiek kedvükre állítgathattak. Csak egy fejrázásra volt erőm, de ezzel akár meg is írhattam volna a halálos ítéletemet. Aznap voltam utoljára suliban a héten.
Mikor az igazgató felhívta a szüleimet, mi is történt velem, még rendesen fel sem fogtam, mi történik velem. Mindenki engem lesett, a lányt, aki az ebédlőben az asztal alá esett. Én voltam a legzaftosabb pletykatéma. Miközben cipeltek, hallottam, hogy valaki sajnálja, mi történt velem, mások meg olyanokat súgnak a mellettük álló fülébe, hogy "szánalmas" vagy "vigyázhatna jobban is". A szemem könnybe lábadt ezektől a suttogásoktól és egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam.
Csak otthon lehetett elmondani, hogy javult az állapotom. Anyuék mindenféle csodagyógyszert kevertek, amitől aztán tényleg jobban éreztem magamat. Nem száz százalékosan, de azt ki tudtam jelenteni, hogy már egyedül is ki tudok menni a fürdőbe vagy a konyhába.
- Minden rendben van, drágám?
- Majdnem, anyu. - Barna haja a vállára omlott, olyan hosszú volt. Elmosolyodott.
- Ennek örülök. Nagyon megijedtem, amikor felhívtak a suliból. - Őszintén én is megijedtem, de nem tudtam semmit sem csinálni, hiszen teljesen magam alatt voltam.
Péntek este jelent meg újból a farkas az álmaimban. Már-már kezdtem megszokni, hogy egyre többet velem van, így az elmúlt napokban, amikor nem láthattam egyfajta letörtség kezdett kialakulni bennem, amit most megtört álmaim farkasa.
Közelebb léptem hozzá és néztem, ahogy a köztünk lévő távolság egyre kevesebb lesz. Éreztem, hogy most már beszélni is tudnék. Meg is tettem.
- Hát itt vagy. - Sóhajtottam. - Már annyira hiányoztál... - ki sem mondtam, mikor a farkas hátat fordított nekem és jelezte, hogy kövessem.
A fák között keringtünk. A farkas vezetett engem és elvitt egy olyan helyre, amilyent még életemben nem láttam. Egy régi kastélyhoz vezetett, amit már az eltelt évek alatt be is nőtt a borostyán. Az ajtón egy kis névtáblán nagyon halványan egy vezetéknév volt kivehető: "Adams". Ez volt az én vezetéknevem is.
Óvatosan lépkedtem a faburkolaton, amit az évek nem kíméltek és itt-ott még a be is szakadt padlón csótányok és egyéb bogarak futkároztak. Mikor az ajtó kilincséhez nyúltam, a farkas mögöttem egyre kétségbeesettebbnek tűnt. Én is megijedtem, mert az álom kezdett szertefoszlani és anyu meg apu arca került az arcom elé.
Elképzelésem nem volt, mért ébresztettek fel. Megráztam a fejem, hogy felébredjek és a szüleimre néztem. Rémület látszott az arcukon. Értetlenkedve ültem fel és amolyan "mért-kellett-most-felébresztenetek" szemmel meredtem rájuk, ami megtette a hatását.
- Kicsim, aggódtunk érted. - anyu a frászt hozza rám. Fura érzés keltett hatalmába. A kezem alatt nem a megszokott lepedő keltette puhaságot éreztem, hanem egy régi, elhagyatott kastély faburkolatát. Ugyanazon a helyen voltam, mint álmomban.
- Ez... ez... lehetetlen! - hadartam. - Nem lehet igaz!
Anyuék nem értették, mire akarok kilyukadni - és ha őszinte akartam lenni magamhoz, én sem értettem, mi is történt velem. Az egyik pillanatban még a szobámban fekszek, míg a másikban elhagyott épületek padlóján ébredek. Képtelen helyzet ez az egész. Mikor felálltam halk neszt hallottam a bokrok felől. Egy pillanatra átjárt a halál félelem. Mi van ha valami őrült követett engem. Mi van ha a szüleimet követte és mi van, ha fegyvere is van?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése